Az Emlékházat ajánló honlap (www.balatonszarszo.hu ) jót igér, modern, audiovizuális átgondolt kiállításra készülök.
Már kívülről látszik a házon a befektetett energia és pénz. A belső terek megerősítik mindezt. Hatalmas falfelületeket betöltő fényképek, versidézetek, személyes tárgyak, versvázlatok. A kísérőszöveg kevés, mondatnyi.
A falon fejhallgatók, verseket lehet (ne) hallgatni, ha működne mindegyik szerkezet, nagyjából a fele indult el. Egyre inkább felerősödik bennem, hogy a személyességet megöli az elnagyoltság és a technika.
Farkasszemet nézek a nőkkel, akik meghatározóak voltak a költő életében. A képek alatt kiragadott idézetek. Miért pont azok, nem értem? A következő életnagyságú kép elérzékenyít, a József gyerekek a mamával. Szorongatóan elidegenedett szociometrikus alakzat, Attila fura fintorral az arcán, szemébe süt a nap, mindenki másfelé néz, nincsenek érintések, kapcsolódások közöttük, mintha egy fény-pillanat erejéig összeterelték volna ezt a három embert.
Belehallgatok az egyik működő konzolon az Ódába. Elgyengülve leülök, beránt a hangulata, majd odalépek egy kiállított bőrőndhöz, benne a költő búcsúlevelei. Ekkor már érintve vagyok, indul a könnyem, de ekkor berobban egy harsogó férfi, hosszan kokettál a lánnyal, aki a jegyet árusítja elől, ruháját dícséri, ajtót nyit, intézkedik. Zavar, kizökkent. A helyet egyre kissebbnek érzékelem, lépdelek ide-oda, nem tud megpihenni a tekintetem sehol, a sokadik falfelületen egy működő képernyő, régi fotókat vetít, csak dátumokkal. Az asztali képernyők nem működnek. Vitrinben a kiadott verseskötetek, sorban, vékonyka könyvek, mennyi munka! A fővitrinben az irógép fölötte kifeszítve,befóliázva a költő halálakor viselt fehér ing.
Vegyes érzésekkel távozom. Nem lettem több, gazdagabb a kiállítástól. Megérintődtem, de nem tudtam bennemaradni. Olyan mintha a költő értékessége, izgalmassága a szerencsétlen, traumatikus sorsára lett volna kihegyezve, József Attila az analizált, öngyilkos költő.
Eközben a falakon végigtáncolnak a gyönyörű verssorok, a zenélő mondatok, a szívet szorító ritmusok, ez a munkája, az élete, ami továbbél. Mégsem ezt viszem el a házból, hanem a koszlott ruhák képeit, a korabeli vázlatot az öngyilkosság helyszínéről (jelölve pirossal a” hulla helye”) és a modern, vak berendezések képét.
Engem kizökkent egy erős inger (amikor az érzékeny befogadó és befelé figyelő részem szembekerül egy hangos, erős és praktikus beavatkozó hatással) és elidegenít a környezet/helyszín technikája a művészi élménytől.