Mitől lesz az ember önkifejezését művészi módon elképzelő alkotó?
Esetében él egy legenda, amiről olvasni lehet – portfóliója a Mai Manó Ház weboldalon – de ez kevésnek tűnik. Lehetséges, hogy ahogyan szemléli a világot, amit meglát, azt sem szavakkal, sem zenével kizárólag képi eszközökkel lehet megjeleníteni?
De miért akarja ezt mindenkihez eljuttatni? Főleg ha ezekről a képekről az látszik, hogy nem az élet, az egész-ség, a növekedés oldalán állnak. Miért kerülnek a halott testrészek az élő emberrel egy kompozícióba? Hogyan kerül a szép a torz mellé?
Kategorizálni kezdek: Beteg. Zseni.Őrült. Alkotó.
Aztán rájövök, hogy felesleges kategóriákba gyömöszölni, inkább eldöntöm, hogy befogadó leszek, vagy kivülmaradok. Hagyom hogy hasson rám. Nem úgy, hat, hogy többé nem akarom látni, inkább újból és újból visszatérek a képekhez és még megnézek egy-egy apróbb részletet, kicsit zavarban és közben figyelek körbe (pedig egyedül vagyok) .
Belőled mit vált ki ? Undort? Izgatottságot? Szégyent, esetleg felháborodást? Talán érdemes utánamenned, hogy miért?
“Életműve felfogható egyetlen hatalmas haláltáncként. Kábító részletességű panorámakép arról, amit nem szeretnénk tudni, nem szeretnénk látni, nem szeretnénk elfogadni.” -írja róla Cséka György.
Az a fantáziám mintha valami zavar lenne benne, ahol az életre szavazó én-rész folyton alulmaradna a pusztulásra voksolóval szemben. Mintha ez nem is haláltánc, hanem ambivalencia lenne. Mintha a háta mögött állva vitázna a szép/élvezetes és a torz/ gyomorforgató s mintha nem billene át egyik felé sem a mérleg végül.
Kell-e hogy átbillenjen? Ki ki ítélje meg maga, az alábbiak figyelembevételével.
FIGYELEM! A fotók némelyike felkavaró, sokkoló lehet. Erőszakot, meztelenséget, halottakat ábrázolnak. Csak akkor kattints, ha ez nem zavar!