Olvastam egy filmes oldalon* pár sort Shane Carruth rendezőről, a filmes tripjeiről és a nehezen érthető, követhető két filmjéről: “A Találmány és a Feltörő színek rendezője, Shane Carruth valahol a lángész és a flúgos közötti vékony határvonalon mozog, de az biztos, hogy filmjei semmi máshoz sem hasonlíthatóak.”
Ez épp eléggé meghozta a kedvem így megnéztem a Feltörő színek című munkáját.
Nem értettem semmit, azok után sem, hogy elolvastam pár kritikát.
DE. Valamit összerendezett bennem.
Azt hiszem ez olyan élmény, mint amikor a lélektani munka során, nem a kognitív szinten zajlik a munka, hanem az érzelmi, transz,vagy spirituális szinten áll össze a kirakós, kerül helyére valami, aminek hiánya addig akadályozott.
Jó volt ez a nem értés, jó, ahogyan az érzékeimre hatottak a képek, a zene, jó, hogy ez kellő figyelmet kért és ezért egy idő után feladtam, hogy megpróbáljam érteni és összefüggéseket keresni. Jó volt hátradőlve, kockázat nélkül befogadni az egészet.
S ekkor dolgozni kezdett bennem a film.
Ez az élmény ismerős, az önismereti pszichodráma csoportba járásom, vagy éppen egyéni pszichoterápiáimból, izgalmas játék, kalandos út, bár olykor munkás és fájdalmas is nem tagadom.
Mindenkit biztatok, hogy EGYSZER próbálja ki. Az önismereti útjárást, vagy akár azt, hogy milyen az, amikor egy képi/filmes alkotás nem, vagy nem csupán kognitív szinten “üt be”.