Egon Schiele Remeték című képét a Szépművészeti Múzeum kiállításán láttam. Lenyűgöző alkotás, impozáns, megérintett, megszólított. Azzal, hogy ez egy önarckép, nem a szokványos, hanem egy kettős önmegjelenítés. Schiele és mögötte még egy.
Nem ismerem pontosan a kép történetét, olvastam, hogy a másik alak a mesterre, Gustav Klimtre vagy a festőművész édesapjára való utalás. Nekem az volt ott a kép előtt állva a “mozim”, hogy egy pszichodráma játékot látok.
A színpadon Schiele és egy én-része /segéd énje jelenik meg, az inspiráció-szerepben, szorosan ölelve őt és folyton suttogva:”Egon, engem hordoznod kell, nehéz vagyok, de táplállak, sarkallak mert én a te részed vagyok, nélkülem csak halott fekete folt a vásznon, mit ecseted otthagyott. ” A játék ha továbbhaladna, és az inspiráció? apa? Mester? segéd-énnel szerepet cserélve izgalmas párbeszéd indulna meg, és aztán kibontakozhatna a történet, Schiele élettörténetének egy fontos darabja, melyet nyilván a művészettörténészek nálam sokkal jobban ismernek.